Cole
A kórházban kiderült, hogy Jeremy eltörte a csuklóját. Ez nem kifejezetten hatott meg. De az, hogy még a héten lesz egy koncertünk és a gitárosunk hasznavehetetlen... valami összeomlott bennem. Akár egy kártyavár. Bár annak a tudata, hogy csalódást okozok, megszokottság érzését váltotta ki belőlem. A sok rajongó irtó drágán megveszi anyuci és apuci pénzéből a jegyeket, majd csalódottan, elárulva ballagnak el a stádium mellett, valahányszor arra járnak.
Victor mesélt egy fiúról, aki akár ingyen is eljátszaná a dalainkat. Nemet mondtam. Határozottan. Nem kell nekem egy kezdő, aki ezt egy kalandnak fogná fel. Amatőr.
Egyedül sétáltam haza, de még félúton sem járhattam. Egy fehér Land Rover száguldozott az országúton. Nem láttam, hogy ki ült benne, talán valami gyökér. De a kocsi feltűnően tiszta szélvédője, felnije, lámpája meghökkentett. A minnesotai járgányokra ez nem jellemző. Főleg nem az esős napokon.
Ameddig ezen elgondolkoztam, észre sem vettem, hogy esik az eső. Hajam lelapult, cipőm átázott, minden lépésemnél cuppogott. Próbáltam nem odafigyelni rá, inkább egy dalra koncentrálni...
Esőből lettem,
Fáj itt lennem,
Bőrödön végzem...
Köveket rugdostam az út szélén, de nem nagyon fogott meg a látványuk, ahogy a kavicsos járdaszerűségről elrepülnek a vizes fűbe. Teljesen átáztam. Idegesített.
Gyorsabban lépdeltem a betonon, szinte már futottam. Könnyedén szökelltem át egy farönkön, aztán még egyen, még kettőn. Hirtelen azon kaptam magam, hogy az erdőben játszom Bambit. Inkább Bambát. Körülnéztem. Fák. Mindenhol. Körülvettek. Mint 12 éve a kertünk végében...
Összevissza forgolódtam, de nem találtam semmi nyomot, ami kivezetett volna innen. És egyszer csak megint meghallottam. Azt a bizonyos hangot. Amitől mindenki rettegett. És retteg. Behunytam szemeimet, unottan felsóhajtottam, kezeimet arcomra tapasztottam, mintha arcot mosnék. De nem volt víz. Nem volt szappan. Nem volt fürdőszoba. Csak én, és a farkas.
Megfordultam. Ott állt. Négy lábát négy különböző irányba terpesztette szét, farkát egy ötödik irányba meresztette, füleit hátracsapta. Úgy vicsorított, hogy az egész fogsora kivillant. Még az ínye is. Forró, átlátszó nyál csöppent alá. Fúj.
Felém kapott. De csak csattogtatott. Fenyegetőzött. A szél a háta mögül jött, felém sodorta bűzét. Farkasszag. Hánynom kellett. Hirtelen a gyomrom görcsbe rándult, megcsavarodott, kis manók csomókat kötöttek. Hasamhoz kaptam a kezem, rászorítottam, védtelenül a földre ereszkedtem. Nem tudtam volna hárítani a farkas támadását. Egyből elharaphatta volna a nyakamat, tálcán kínáltam neki a lehetőséget. De helyette csak állt ott, tovább morgott.
Szemeimet összeszorítottam, olyan erővel, hogy már színtelen, de mégis színes villanásokat láttam. A hallásom eltompult, aztán úgy felerősödött, hogy még az országúton elhaladó rap számokat is hallottam. Pedig keveset mondok, ha száz méter messzeségben volt.
A szaglásom... semmit és egyszerre mindent éreztem. A gyantát a fenyők törzsén, a madarak fészkének biztonságát, a farkas forró leheletét.
Felkönyököltem, tenyeremet a tűlevelek szúrták, de nem érdekelt. Homlok ráncolva felnéztem rá. Még mindig ott állt. Nem hallatott semmilyen hangot. Csak figyelt. Figyelte, mit lépek következőnek. Gondolom arra számított a dög, hogy rátámadok. Helyette inkább csak felálltam, megkapaszkodva minden lehetségesben, ami segített megőrözni egyensúlyomat. Leporoltam sáros farmeremet, felköhögtem pár erdőtörmeléket, amit pár hányásroham követett. Térdemen megtámaszkodva küzdöttem a belülről széttépő valami ellen. Egy szörnyeteg ellen. Ami nem én voltam.
Csak nézett. Fürkészte az arcomat. Leste minden átkozott mozdulatomat. Orrcimpái remegtek, ahogy szagom betöltötte a sűrű erdőt körülöttünk. Fülét inkább már hegyezte, mint hátracsapta, annyira, hogy a hegye összeért és holdat formált a két fülkagyló.
Figyelmesen nézett. Nem engem; valamit, ami közöttünk volt, vagy mintha átlátott volna testemen, és a távolba meredt.
Letöröltem szám széléről a nyált, amit felöklendeztem. Néztem, ahogy kezemen csillog a halvány napsütésben. Mintha Edward Cullen keze lett volna. Hangosan felnevettem, amitől a farkas védekezőpozícióba ugrott. Vagy inkább támadóba. Ugró állást vett fel, hátsó lábai rugóként nyomódtak a földhöz. Vicsorgott. Szája tengerként hullámzott, ahogy a torkából morgás tört fel. Szeme alatt ráncok táncikáltak, bundája vadul fénylett.
Futásnak eredtem.
Megfordultam. Ott állt. Négy lábát négy különböző irányba terpesztette szét, farkát egy ötödik irányba meresztette, füleit hátracsapta. Úgy vicsorított, hogy az egész fogsora kivillant. Még az ínye is. Forró, átlátszó nyál csöppent alá. Fúj.
Felém kapott. De csak csattogtatott. Fenyegetőzött. A szél a háta mögül jött, felém sodorta bűzét. Farkasszag. Hánynom kellett. Hirtelen a gyomrom görcsbe rándult, megcsavarodott, kis manók csomókat kötöttek. Hasamhoz kaptam a kezem, rászorítottam, védtelenül a földre ereszkedtem. Nem tudtam volna hárítani a farkas támadását. Egyből elharaphatta volna a nyakamat, tálcán kínáltam neki a lehetőséget. De helyette csak állt ott, tovább morgott.
Szemeimet összeszorítottam, olyan erővel, hogy már színtelen, de mégis színes villanásokat láttam. A hallásom eltompult, aztán úgy felerősödött, hogy még az országúton elhaladó rap számokat is hallottam. Pedig keveset mondok, ha száz méter messzeségben volt.
A szaglásom... semmit és egyszerre mindent éreztem. A gyantát a fenyők törzsén, a madarak fészkének biztonságát, a farkas forró leheletét.
Felkönyököltem, tenyeremet a tűlevelek szúrták, de nem érdekelt. Homlok ráncolva felnéztem rá. Még mindig ott állt. Nem hallatott semmilyen hangot. Csak figyelt. Figyelte, mit lépek következőnek. Gondolom arra számított a dög, hogy rátámadok. Helyette inkább csak felálltam, megkapaszkodva minden lehetségesben, ami segített megőrözni egyensúlyomat. Leporoltam sáros farmeremet, felköhögtem pár erdőtörmeléket, amit pár hányásroham követett. Térdemen megtámaszkodva küzdöttem a belülről széttépő valami ellen. Egy szörnyeteg ellen. Ami nem én voltam.
Csak nézett. Fürkészte az arcomat. Leste minden átkozott mozdulatomat. Orrcimpái remegtek, ahogy szagom betöltötte a sűrű erdőt körülöttünk. Fülét inkább már hegyezte, mint hátracsapta, annyira, hogy a hegye összeért és holdat formált a két fülkagyló.
Figyelmesen nézett. Nem engem; valamit, ami közöttünk volt, vagy mintha átlátott volna testemen, és a távolba meredt.
Letöröltem szám széléről a nyált, amit felöklendeztem. Néztem, ahogy kezemen csillog a halvány napsütésben. Mintha Edward Cullen keze lett volna. Hangosan felnevettem, amitől a farkas védekezőpozícióba ugrott. Vagy inkább támadóba. Ugró állást vett fel, hátsó lábai rugóként nyomódtak a földhöz. Vicsorgott. Szája tengerként hullámzott, ahogy a torkából morgás tört fel. Szeme alatt ráncok táncikáltak, bundája vadul fénylett.
Futásnak eredtem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése