Harmadik rész

Cole

  A fejem mellett, valahol a takarómban megszólalt az egyik számunk.

Tépj szét, égess el

Neked úgyis ez kell

Bébi ne viccelj, ne hazudj

Ne érezz semmit, aludj

  Annyiszor hallottam ezt a refrént, annyiszor csörgött a telefonom, hogy már utáltam. Fájt, amikor rákezdtem, kínzó mondatokat hörögtem. 

  A kijelzőre rá sem néztem, csak beleszóltam.

- Da. - akaratlanul elnyújtottam, szabad kezemmel a homlokomra csaptam, mintha 3 óra vásárlás után otthon jöttem volna rá: tejet nem vettem.

- Orosz lotyó. Told ki a segged, kint állok a fekete Volvo-val. - Victor sosem vette a szívére, hogy bunkó vagyok. Megszokta. Jól tette.

- Minek? 

- Dolgunk van kisasszony. Majd egy benzinkúton kapsz kaviárt romlott lazaccal és száraz piritóssal. 

Hálásan elnyújtóztam, lábaim lelógtak az ágyról. Kinyomtam a telefont, felvettem egy kopott farmert, valami régebbi pólót, egy kivételesen makulátlan zoknit, majd parfümöt fújtam magamra. Hogy minek, azt nem tudom.

  Ahogy mondta, Victor a házunk előtt parkolt le, a kocsija ablakát félig lehúzva. Amikor meglátott, beindította a motort és kidobta az utcára a félig elszívott cigit.

- Miattam nem kellett volna. - mutattam a füstölgő csikkre.

- Nehogy azt hidd. - nevetett, közben gyorsan beültem az anyósülésre.

- Hova?

- Kórház. - nem magyarázta el, fél mondatokban beszélt, mintha gondolat olvasó lennék. - Jeremy.

Értetlenül meredtem magam elé, a kesztyűtartóba kellet megkapaszkodnom. Szédültem. És nem hiszem, hogy a gitárosunk hatott meg ennyire.

Isabel

  Climt tanárnő még egy órát bent tartott engem. Idegesen fedeztem fel, hogy a lakk lekopott a körmöm végéről, ahogy doboltam a padomon. Magassarkúm kezdett kényelmetlenné válni, le akartam venni, hogy lábamat összevissza gyűrhessen, nyújthassam, tekerhessem. Egyszóval megszabadulni minden olyan tényezőtől, ami tönkreteheti szigorú, megérdemelt hírnevemet. Az iskolában.

  Egész végig a jegyeimről beszéltünk, hogy pár hármast fel kéne javítani négyesre. Nem nagyon figyeltem rá, de a kéne szót mindig visszhangoztam. Reménytelen.

  A fejemben egy Michael Buble által feldolgozott szám ment, de a címére nem emlékeztem. Közben elképzeltem, ahogy ülök otthon, az ágyamon, készülődök másnap a reggeli futásra... Miért nem mehettem haza?

- Isabel, látom nagyon szenvedsz. Egy hattyú halála. - levette kör alakú szemüvegét, hüvelyk és mutatóujjával megdörzsölte a két szeme és orra közti részt. A pillantása, a mozdulatai, a lélegzet vételei. Fáradtak voltak. 

Vártam, hogy kimondja: haza mehetsz. De helyette csak letette a kezéből a vastag, Shakespeare könyvet, amit addig szorongatott. Ahogy az asztalhoz ért a sarka, néhány kiszakadt lap elmozdult, kicsúszott a többi közül. Ronggyá olvashatta. Már csak a kopott borító tartotta össze erőtlenül.

- És?

- Gyere. Hazaviszlek. - mondta, miközben maga felé intett egyik kezével, a másikkal kinyitotta az ajtót. 

- Nem kell. Van kocsim. - sértődötten emeltem fel a kulcsaimat. Egy Land Rover és egy Hummer kulcscsomója volt. Csilingeltek a kezemben, olyan hang volt, amitől elmegy az embernek a kedve, ha gyereket szeretne.

Egy darabig még nézett rám, a kulcsokra, megint rám, végül az ablakon talált biztos bámulást.

- Nem is tudod, milyen nagy veszély fenyeget. 

- Engem? Csak engem? - az izgatottságtól, vagy a kíváncsiságtól előre hajoltam, mintha nem hallottam volna elég jól.

- Nem. Nem csak téged. De én feltételezem, hogy Te vagy a legnagyobb célpont.

Idegesen néztem meg, dagadt vagyok-e. A barátnőim értették volna a poént. De Climt csak állt, és várta, hogy felálljak a székről.

- Szeretnélek én hazavinni.

- Nem kell. - szúrós szemmel néztem rá, aztán kikopogtam a csizmámmal a teremből, egyenesen a parkolóba. A többi tragacs közül lehetetlen volt nem észrevenni a fehér dzsipemet. És a mellett lévő, éj fekete sportkocsit. Ami már hetek óta nem mozdult a bérelt parkolóhelyről. Jó, hogyha az ember apja gazdag, de rossz, ha a bátyja eltűnt, és még a kocsiját sem lehet elmozdítani.

  Álltam, kezemben a kulcsokkal, amit eddig büszkén mutogattam mindenkinek. Most valahogy eszeveszett súlyuk lett, szó szerint égették a kezemet. Reflexszerűen elejtettem őket. Ott néztem, a földre meredtem, hátha nem kell lehajolnom érte, hogy felvegyem. 

- Mit csinálsz itt, egyedül? - már csak ez kellett. Becsuktam a szemem, arra vártam, hogy eltűnjön. De mint a többi gyík, ő sem képes csak úgy elkotródni. - Isabel. Huhuhuuu!

- Mi vagy te, bagoly? - kérdeztem szúrósan.

- Nem. És mi vagy te, jégkirálynő?

- Hagyd már, Seth, olyat ne kérdezz, amit tudsz! - egyszerre röhögték el magukat. Idegesítősek voltak. Seth, a kis focista hülye gyerek és Lawrence, a "menő" újságíró.

- Úgy szóljatok hozzám legközelebb, hogy az első szülött gyereketeket eladom az ördögnek és veszek rajta egy cipőboltot! - közelebb léptem hozzájuk, majd nagy nehezen felvettem a kulcsaimat és a Land Roverem felé siettem. Beszálltam, nyelvet öltöttem és beindítottam a kocsit. A motor hangosan felbőgött, mint egy párduc. A két gyík hátrahőkölt, erre vártam.

  Kitolattam a pokolból és az országút felé vettem az irányt. Direkt túlléptem a sebességhatárt, hátha belefutok egy rendőrbe. Hirtelen megjött a kedvem egy zsaruval ordibálni.