Cole
Gyönyörű, ködös reggelre ébredtem. Kis, alacsonyan elhelyezkedő ablakom előtt begörnyedt a hátam, hogy ki tudjak nézni rajta. Résnyire nyílt szemekkel kémleltem a zöld, elhagyatottság érzését keltő kertünket. Nem volt hozzá kerítés, a végét a hatalmas erdő szegélyezte.
Igaz, kicsattanó, robbanékony és egy helyben nyugton nem maradó személyiség vagyok, de megalapozta a napomat, ha hajnalban kinéztem a mindig különösen hívogató fák sűrűjére.
A fehér, szinte vágható köd nézése közben egy újabb, közönség előtt fel nem énekelhető dalt csíptem el a fejemben.
A köd, a csönd sosem ragyog.
Én már ködből, csöndből vagyok.
Ez kicsit ironikus volt. Sosem voltam az a csöndes, esténként egy jó könyvvel a sarokba begubózó gyerek. Sosem.
Volt rajtam egy szürke melegítőnadrág, szóval így lecsoszogtam a lépcsőn, a fehér és kék kövekkel kirakott konyhába. A tisztaság és rendezettség szaga volt az első, amit lent mindig megéreztem. A szüleimmel megegyeztünk, hogy megkapom az egész felső emeletet, ha nem teszem tönkre a rendet az ő szintjükön. Még szép, hogy belementem.
Anyám valami nagyon büdöset főzött, valószínűleg a tőle 1 méterre lévő, konyhaszigeten álló plazma tévéből leste a receptet. Amit szerintem el sem kellett rontania, eleve szar volt.
Kedvesen, széles mosollyal odavetettem neki:
- Megint megmérgezel minket?
Amikor rám nézett, fejét kissé oldalra billentve, féloldalas mosoly játszott az arcán. Szemében látni lehetett, hogy már megszokta a baromságaimat.
- Cole, édesem, add ide kérlek a petrezselymet. - kezét felém nyújtotta, ujjait úgy tartotta, mintha a slusszkulcsot kérte volna. Miután eleget várt arra, hogy odaadjam, de nem tettem, felnézett a főzésből. - A polcon lévő, sárga dobozban van.
Csukott szemmel felkaptam fejemet, mintha mindig is tudtam volna, csak elfelejtettem, és most jutott eszembe. Pedig rohadtul nem így volt. Nekem fent volt egy saját konyhaszerűségem, amit Victorral minden héten újraeszkábáltunk. Oda alig vásároltam, csak mikrózható, sajtnak látszó műkajákat és előre pirított kenyeret. Vagy még azt sem.
Nehéz, lassú léptekkel odaaraszoltam mellé, majd irtózva, nehogy hozzáérjek valami egészségeshez, lehajítottam a pultra, amit kért. Megszokva mindezt, egy puszit dobott a levegőbe, amit nem kaptam el. Nem is nekem küldte.
- Cole! Téged is látni? - apám nagyra tárt karokkal közeledett, a szirénáim be is kapcsoltak: hamarosan családi ölelés.
- Bruce! Közeleg a köd előttem, köd utánam! - feleltem kevés lelkesedéssel, majd gyorsan, fájdalmasan szedtem a lábam.
- Fiam, fáj valamid? Olyan rosszul nézel ki. - a panaszos hang egyszerre tört fel belőlük.
Hirtelen eszembe jutott a tegnapi este, az egyik rajongóval töltött felejthető este. Minden koncert után voltak szerencsések, akik az öltözőbe besurranva kaphattak belőlem 5 percet. Magamban megmosolyogtam a viccemet, majd a kérdésükre nem válaszolva visszamentem a saját szeméttelepemre.
A szobámból nyílt egy ajtó, amit már régóta meg kellett volna javítani. Kinyitottam, éles és hangos nyikorgással tiltakozott, de mint minden, engedelmeskedett nekem, és kinyílt.
Leszaladtam, a lépcsőket gyorsan szedve, nehogy leszakadjanak. Bár most hogy belegondolok, nem lenne rossz egy korhadt falépcső által meghalni. Elképzeltem, ahogy a hírekben bemondják:
"COLE ST. RAINWAY, A PARANORMAL NIGHTMARES FRONTEMBERE HALÁLOS BALESETET SZENVEDETT."
Igen, egy banda. Én vagyok a billentyűs és énekes. Paranormal Nightmares. Rövid, kurta nevetést hallattam, ahogy a lábam biztos talajt ért, kinyitottam egy jobb állapotban lévő ajtót, majd beléptem a hatalmas garázsba. Az enyémbe.
2 autó állt ott, a többit valahol, az isten háta mögött lévő kis marketek parkolójában hagytam. Mindkét kocsi lerobbant volt a sok esztelen drogok utáni ralizástól. Fejcsóválva, mosolyogva felléptem a kis színpadomra.
A mikrofon készségesen a kezembe simult, megszokott érzés volt. A zongoráim hátul álltak, félig letakarva. A dobok és gitárok elöl porosodtak. Régen nem próbáltunk már itt.
Bekapcsoltam az egyik CD-nket, a basszusok embertelenül hangosak voltak, összekevertem a szívem dobbanásaival. Eszembe jutott, ahogy tegnap a koncerten nekem kiabáltak a lányok. Levették a melltartójukat és a nevemet kiáltozták, Jeremy és Victor szeme kocsányon lógott, de engem cseppet sem érdekelt. Mindegyik kis kurva volt. Nem a zeném miatt jöttek el.
Miután kiénekeltem magamat, a mikrofont leejtettem a lábam mellé, megnyugtató hangja volt, ahogy a földhöz koppant. Mélyen beszívtam a levegőt, Leányhajra gondoltam. Az eddigi legjobb bogyóim. Milliméteresek, zöldek, L betűt nyomtak a közepükbe.
Leugrottam a fél méter nagyságú színpadomról, belerúgtam az egyik koszos párnába, majd kisétáltam a ködös reggelbe. A fű nyirkos volt, talpam ellentmondás nélkül nehezedett a vizes földre. A hidegnek foga volt, kezemet, mellemet, hasamat szétrágta. Hátradöntöttem a fejemet, úgy hagytam, hogy a szervezetem felmondja a szolgálatot. De aztán...
Anyám valami nagyon büdöset főzött, valószínűleg a tőle 1 méterre lévő, konyhaszigeten álló plazma tévéből leste a receptet. Amit szerintem el sem kellett rontania, eleve szar volt.
Kedvesen, széles mosollyal odavetettem neki:
- Megint megmérgezel minket?
Amikor rám nézett, fejét kissé oldalra billentve, féloldalas mosoly játszott az arcán. Szemében látni lehetett, hogy már megszokta a baromságaimat.
- Cole, édesem, add ide kérlek a petrezselymet. - kezét felém nyújtotta, ujjait úgy tartotta, mintha a slusszkulcsot kérte volna. Miután eleget várt arra, hogy odaadjam, de nem tettem, felnézett a főzésből. - A polcon lévő, sárga dobozban van.
Csukott szemmel felkaptam fejemet, mintha mindig is tudtam volna, csak elfelejtettem, és most jutott eszembe. Pedig rohadtul nem így volt. Nekem fent volt egy saját konyhaszerűségem, amit Victorral minden héten újraeszkábáltunk. Oda alig vásároltam, csak mikrózható, sajtnak látszó műkajákat és előre pirított kenyeret. Vagy még azt sem.
Nehéz, lassú léptekkel odaaraszoltam mellé, majd irtózva, nehogy hozzáérjek valami egészségeshez, lehajítottam a pultra, amit kért. Megszokva mindezt, egy puszit dobott a levegőbe, amit nem kaptam el. Nem is nekem küldte.
- Cole! Téged is látni? - apám nagyra tárt karokkal közeledett, a szirénáim be is kapcsoltak: hamarosan családi ölelés.
- Bruce! Közeleg a köd előttem, köd utánam! - feleltem kevés lelkesedéssel, majd gyorsan, fájdalmasan szedtem a lábam.
- Fiam, fáj valamid? Olyan rosszul nézel ki. - a panaszos hang egyszerre tört fel belőlük.
Hirtelen eszembe jutott a tegnapi este, az egyik rajongóval töltött felejthető este. Minden koncert után voltak szerencsések, akik az öltözőbe besurranva kaphattak belőlem 5 percet. Magamban megmosolyogtam a viccemet, majd a kérdésükre nem válaszolva visszamentem a saját szeméttelepemre.
A szobámból nyílt egy ajtó, amit már régóta meg kellett volna javítani. Kinyitottam, éles és hangos nyikorgással tiltakozott, de mint minden, engedelmeskedett nekem, és kinyílt.
Leszaladtam, a lépcsőket gyorsan szedve, nehogy leszakadjanak. Bár most hogy belegondolok, nem lenne rossz egy korhadt falépcső által meghalni. Elképzeltem, ahogy a hírekben bemondják:
"COLE ST. RAINWAY, A PARANORMAL NIGHTMARES FRONTEMBERE HALÁLOS BALESETET SZENVEDETT."
Igen, egy banda. Én vagyok a billentyűs és énekes. Paranormal Nightmares. Rövid, kurta nevetést hallattam, ahogy a lábam biztos talajt ért, kinyitottam egy jobb állapotban lévő ajtót, majd beléptem a hatalmas garázsba. Az enyémbe.
2 autó állt ott, a többit valahol, az isten háta mögött lévő kis marketek parkolójában hagytam. Mindkét kocsi lerobbant volt a sok esztelen drogok utáni ralizástól. Fejcsóválva, mosolyogva felléptem a kis színpadomra.
A mikrofon készségesen a kezembe simult, megszokott érzés volt. A zongoráim hátul álltak, félig letakarva. A dobok és gitárok elöl porosodtak. Régen nem próbáltunk már itt.
Bekapcsoltam az egyik CD-nket, a basszusok embertelenül hangosak voltak, összekevertem a szívem dobbanásaival. Eszembe jutott, ahogy tegnap a koncerten nekem kiabáltak a lányok. Levették a melltartójukat és a nevemet kiáltozták, Jeremy és Victor szeme kocsányon lógott, de engem cseppet sem érdekelt. Mindegyik kis kurva volt. Nem a zeném miatt jöttek el.
Miután kiénekeltem magamat, a mikrofont leejtettem a lábam mellé, megnyugtató hangja volt, ahogy a földhöz koppant. Mélyen beszívtam a levegőt, Leányhajra gondoltam. Az eddigi legjobb bogyóim. Milliméteresek, zöldek, L betűt nyomtak a közepükbe.
Leugrottam a fél méter nagyságú színpadomról, belerúgtam az egyik koszos párnába, majd kisétáltam a ködös reggelbe. A fű nyirkos volt, talpam ellentmondás nélkül nehezedett a vizes földre. A hidegnek foga volt, kezemet, mellemet, hasamat szétrágta. Hátradöntöttem a fejemet, úgy hagytam, hogy a szervezetem felmondja a szolgálatot. De aztán...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése