Shelby
Farkas voltam, vadásztam.
Mancsaim hangtalanok a nyirkos aljnövényzetben. Lassan lélegzem, reszketve és szaggatottan fújom ki orromon keresztül a levegőt. Elpattan mellettem egy gally. Megállok. Figyelek. Semmi. Újra elindulok, ezúttal gyorsabban, de még mindig nesztelenül.
A madarak rikoltoznak, lehetetlen az egész. A holdfény megvilágított egy-egy kisebb állatot, ami fél fogamra sem lenne elég. Gyomrom figyelmeztetően mocorgott.
A közelben egy forrás csilingelő hangját próbálom elnémítani, és a fontosabb halk hangokra koncentrálni. Próbálom a szívdobbanásaimat lassabbá tenni. Az adrenalin folyton figyelmeztet: már nincs olyan hideg és veszély, hogy farkas maradjak. Kezdek megnyugodni. Érzem a bizsergést a bőröm alatt. Minden porcikám szúr, lábaim összecsuklanak, de futok. Előttem nyugvó madarak röppennek fel a közeledtemre, panaszosan üvöltöznek egymáshoz, ahogy otthagyják pihenőhelyüket.
Átugrom egy kisebb farönk felett, bizonytalanul érek talajt.
Cole
Nem tudom, követett e, de inkább nem kísértettem a szerencsémet és nem néztem hátra. Az a rohadt dög talán még arra sem méltat, hogy utánam iramodjon. Talán nem olyan, mint a rajongóim.
Úgy futottam, mint egy sportoló. Mint aki erre van kiképezve. De én nem voltam. Tüdőm feladta a küzdelmet, a levegő, ami után kapkodtam, mintha egyszeriben eltűnt volna. Lassítani akartam, de ha mögöttem futott a rémálom, és megállok, elkap. Nem. Nem fog, mert már csak pár méter - így biztattam magam. Már csak pár méter, és kint vagyok. Minden megtett lépés után ezt gondoltam. Már csak pár méter.
De akaratlanul is rövidebbek lettek a lépéseim, vért köhögtem fel, amit fehér pólómba töröltem. Most nem érek rá ezzel bajlódni.
Rájöttem: félek. Félek, hogy csak egyet kell szökkennie, és végem. Félek, hogy 12 éve ugyanaz a farkas tart fogságban. Félek, hogy nincsenek véletlenek. Félek...
Megengedtem magamnak egy hátrapillantást. Ott volt. Mögöttem ügetett, egyenletesen, mint aki még csak mos kezdett el futni. Várjunk csak! Ügetett. Megint hátranéztem. Lábait szaporán szedte, hogy megtartsa közöttünk a másfél métert. Nem akart megölni - még nem.
Ahogy továbbra is, lélekszakadva tapostam a páfrányokat, beesteledett. Körülöttem minden ami zöld volt, most szürke lett. Por szállt fel, a hold csillagképekké varázsolta, ahogy megvilágította őket. A hold. Istenem. Nem láttam semmit, inkább csak hallottam. Hallottam, hogy követ. Hallottam, hogy a közelben víz csobog. Hallottam, hogy mindjárt elesek.
Zack
Ember voltam. Az avarban vergődtem az átváltozás fájdalmától. Meztelen bőrömet karistolta a szilánkok tengere, amiben feküdtem. Körülnéztem. Fenébe. Rajtam, mellettem, előttem - egyszóval mindenhol - szétszakadt szemeteszsákok, vérfoltok, dögök. Jót reggelizhettem.
Felkönyököltem, hosszú, csupasz lábaimra néztem. Meg sem látszott rajta, hogy üvegmorzsákban ülök. A farkas, ami belül lappangott, egyből beforrasztotta a kis, vékony sebeket. Viszketett.
Felálltam, behunytam szemeimet, szaglásomban jobban bíztam. A közelben - kb. 1 kilométernyire - egy kis bolt vagy épület, pár egymástól messzire épített ház. Tökéletes.
Abba az irányba lopakodtam, amerre a kunyhókat véltem. Nem érdekelt, hogy 1 km lelopakodása múlva leszek csak ott, biztos akartam lenni benne, hogy nem vesznek észre.
Miközben térdemet minden lépésnél felhúztam, sok mindent észrevettem. Például, hogy a tél alatt hosszabb lett a hajam, mint volt. A körmömet is le kéne vágni. És egy forró zuhany is rám férne.
Amikor odaértem az egyik fehérre lefestett, de mostanra már szürke kunyhóhoz, megtorpantam. Egy közeli bokorhoz futottam, hogy onnan kémkedhessek. A gallyak közül kevésbé tűnt olyan jó ötletnek meztelenül ellopni akármit is. Megláthatnak. Nem baj. Történt már ilyen... nem egyszer.
Sok idő eltelte után rávettem magamat, hogy odamenjek, levegyem a szárítókötélen függő ruhákat, majd visszajöjjek. A kockás, zöld ing és a vaj színű nadrág háromszor bővebb és háromszor rövidebb volt az én méretemnél. De arra, hogy valakinek telefonálni tudjak a többi házak egyikéből, tökéletesen megfelelt.
Felkönyököltem, hosszú, csupasz lábaimra néztem. Meg sem látszott rajta, hogy üvegmorzsákban ülök. A farkas, ami belül lappangott, egyből beforrasztotta a kis, vékony sebeket. Viszketett.
Felálltam, behunytam szemeimet, szaglásomban jobban bíztam. A közelben - kb. 1 kilométernyire - egy kis bolt vagy épület, pár egymástól messzire épített ház. Tökéletes.
Abba az irányba lopakodtam, amerre a kunyhókat véltem. Nem érdekelt, hogy 1 km lelopakodása múlva leszek csak ott, biztos akartam lenni benne, hogy nem vesznek észre.
Miközben térdemet minden lépésnél felhúztam, sok mindent észrevettem. Például, hogy a tél alatt hosszabb lett a hajam, mint volt. A körmömet is le kéne vágni. És egy forró zuhany is rám férne.
Amikor odaértem az egyik fehérre lefestett, de mostanra már szürke kunyhóhoz, megtorpantam. Egy közeli bokorhoz futottam, hogy onnan kémkedhessek. A gallyak közül kevésbé tűnt olyan jó ötletnek meztelenül ellopni akármit is. Megláthatnak. Nem baj. Történt már ilyen... nem egyszer.
Sok idő eltelte után rávettem magamat, hogy odamenjek, levegyem a szárítókötélen függő ruhákat, majd visszajöjjek. A kockás, zöld ing és a vaj színű nadrág háromszor bővebb és háromszor rövidebb volt az én méretemnél. De arra, hogy valakinek telefonálni tudjak a többi házak egyikéből, tökéletesen megfelelt.
