Második rész

Cole

Segítség. Segítség. Segítség.

Annyiszor hallottam, hogy már szinte értelmét vesztette. Egy lány. Rögtön megjött a kedvem a segítségre válaszolni. Futottam a hang irányába, a fák még sűrűbbek voltak, mint látszott az ablakból. 12 éve először mentem be az erdőbe. 

  Emlékszem, akkor is hideg volt. Csak éppenséggel hó takarta el az avart a szarvasok és kisebb állatok elől. És kabátban voltam. Ezer sál fojtogatott, még kétezer kesztyű nem hagyott hógolyót gyúrni és még háromezer sapkától nem láttam semmit sem. Értetlenül álltam a kert végében. Nem tudtam, mit kezdjek magammal, most, hogy kiküldtek a házból. A melegből. Körbetotyogtam, felemeltem a műanyag lapátokat és tárgyakat, amiket nyáron használ az ember gyereke. Nyöszörögtem, megsültem annak ellenére, hogy a hőmérséklet -10°C alá süllyedt. Mit is vártam volna télen. Minnesotában. 

  És meghallottam azt a hangot. Azt az összetéveszthetetlen hangot. Felegyenesedtem, remegve megfordultam. Ott volt. Ott voltak. Közelebb jöttek. Magabiztosan lépkedtek felém. Mintha ki lett volna tervelve. Bundájukon a hó megkapaszkodott, ráfagyott, pofájukon vér vöröslött. Friss vér. Szemük ismerős. Emberi szemek. Kék. Barna. Zöld. Minden színárnyalat. 

  Előttem álltak. Körülvettek. Mögöttem. Mellettem. Talán felettem is. 

Egy nagy, fekete farkas egészen közel jött. Farkas szemet nézett velem. Visszanéztem. Még sem. Mégis. Nem tudtam eldönteni. Ha belenézek a kék üveggolyókba, úgy öl meg, hogy közbe végig a halállal néztem szembe. Ha meg oldalra nézek, feladom. Gyerek vagyok. Mit csinálhattam volna?

  Pofáját felemelte, kihívó tekintete volt. Elfogadtam, táncoltam vele, táncoltam egy gyilkossal, táncoltam a sorsommal. Aztán, mint minden ember félelme: amivel szemeztem, felém rugaszkodott, olyan gyorsan, hogy csak egy összemosódott feketeség volt. Arcom elé kaptam a kezemet, és minden olyan sötét lett, mint a farkas. 

  

  Az emlékből felriadva megtorpantam, fél métert csúsztam a sárban, csupasz talpamat alig éreztem. Ott volt. A rémálmaimból. Aki bemocskolta a képzeletemet. A gyilkos.

  És ott volt még valaki. Elfintorodtam. Nem egy lány. Egy fiú. Méghozzá az én korosztályom. Hogy nem volt képes magát megvédeni? Nyomorék.

  De meglátott. Nem tudtam elfutni, úgy, mint máskor. Elfutni, feladni, nem küzdeni. Máskor... oké. Viszont most. Ott volt. Ő. Előttem. Nem hagyhattam ki. Nagy hangot csapva, tapsolva a fejem felett, üvöltözve lépdeltem hozzájuk. A farkas egy pillanatig az arcomat fürkészte, mintha megakarta volna jegyezni, majd hátat fordított és eliramodott.

- Köszönöm. - hallottam a rekedt hangot. Lenéztem a földre. Ismerős volt. Az arca... - Idióta dög. - szitkozódott, miközben leporolta szakadt farmerét. Drágának látszott. Ahogy a cipője és dzsekije is.

Hülyén néztem rá, nálam kisebb volt, nem sokkal, de kisebb. Rám csodálkozott, aztán leesett neki.

- Cole! - szem forgatva intettem neki, majd megfordultam. - Várj. Hogy vagy? Rég láttalak.

- Mi?

- Tudod. Zeneiskola. Aztán gimi. Ahonnan... - nem mondta ki. Senki sem merte. Mert most már több vagyok, mint ők. Vagy mert csak illedelmesek és tapintatosak, de nekem mindig is az előbbi volt érvényben.

- Igen. De te ki a franc vagy? - nem akartam kedves lenni, mert megtehettem. Annyira ismerős volt.

- Jake. Nem emlékszel? Jakieebooooy. - hülyén megpördült, majd valami Michael Jackson mozdulatot utánozva hátba vert. Előre tántorodtam, megkapaszkodtam egy faágban és köptem egyet.

- Az egyszer biztos, hogy erősebb lettél. - nevettem, majd mint egy igazi barát, visszaütöttem. A hasát céloztam. Összeesett, de röhögött. Ahogy emlékeztem rá. Csak akkor hányt is egyúttal.

- Hát igen... ilyen a régi Cole. Nem az, aki a TV-ben adja a bénát. - röhögött, laza ökölbe szorította a kezét, úgy mosolygott. Én is kivillantottam a fogsoraimat.

Jobban megnéztem, mindenütt karmolás, vérfolt és harapás. Fejemet csóváltam, aztán divatból megtartott rövid borostáimat simogattam:

- Mit csináltál idekint?

- Ha hiszed, ha nem, gombát gyűjtöttem. 

- Elég lett volna a húgod lábát megvizsgálni. - horkantottam. A poént értette, de nem nevetett.

- Gondolom... - a földet fürkészte, arra várt, hogy megkérdezzem. Helyette inkább meglöktem.

- Nem jössz be hozzánk? Már ha hazatalálok. - a házunk irányába mutattam, mintha arra lett volna.

- Kösz, nem. Mennem kell. 

Integetett, aztán elszaladt. Nagyon gyorsan. Gyorsabban, mint tudott volna. Egy vállrándítással megfordultam, elindultam és reménykedtem, hogy nem botlok bele több emberbe.

  A szobám rendetlensége megnyugtatott. Az emlékek nem hagytak nyugodni, így a mikrózható kaja szaga, pizzás dobozok felülete a lábam alatt, nyirkos zoknik. Kellett. Hiányzott.

  Bekapcsoltam a TV-t, lassan a sötét képernyőt színes Simpson család váltotta le, de hangja nem volt. Körülnéztem, kerestem a távirányítót, ami előbb még a kezemben volt. Francba.

  Nem találtam. És máshogy nem tudok zajt csapni. Hacsak nem... a  hangafalakra néztem, úgy, mint aki elvetemült. Talán az is vagyok.
Bedugtam a konnektorba a dugót, megnyomtam az OPEN gombot, és nem éppen vigyázva egy CD-t passzíroztam a lejátszóba. Reccsent egyet, ami nem volt megnyugtató, de végül is szólt a zene. A célomat elértem.
  Ledőltem a franciaágyamra, mintha egész nap csak az igát húztam volna. Pedig csak találkoztam valakivel. Emlékek jutottak eszembe. Amiket elakartam felejteni. Most már mindegy. Majd később elfelejtem őket. Most pihenek...
  Victor keltett. Jó csaj a városban, koncert a héten, Jeremy kórházban.